Kónya Bálintot választotta a Magyar Sí Szövetség a sífutó sportág szövetségi kapitányának. A szakemberrel, aki novemberben kezdte meg munkáját, a céljairól és az idei szezon kihívásairól beszélgettünk. 

A sífutó szakág szövetségi kapitányaként milyen célokkal vágtál neki a feladataidnak?

Elsődleges célom a jelenleg felnőtt korosztályú sportolók felzárkóztatása a nemzetközi élmezőny közepéhez. Eléggé magukra voltak hagyva a sífutók a szövetségen belül az elmúlt években. Ez egyértelműen rossz, és hátráltatja a sportolók sikeres szereplését. Emiatt a sportág „profi” része le is épült, jóformán teljesen. Egyúttal viszont egy természetes szelekciót is eredményezett: két olyan versenyzője maradt a sportágnak (a felnőtt korosztályban legalábbis), akik a nehézségek ellenére is kitartottak. Sokat kell majd még fejlődniük, hogy meg legyek velük elégedve (vagy, hogy ők magukkal meg legyenek elégedve), viszont egyértelműen bizonyították, hogy elszántságból és akarásból nincs hiányosságuk. A versenysportnak a siker és az éremhalmozás mellett van egy másik szerepe is: a szerény, szorgalmas, példaértékű élet népszerűsítése. Ebben a világ élmezőnyében vagyunk, de tény, hogy sok szponzort ennyivel nem lehet meggyőzni.

Másodlagos célom az utánpótlás nevelés segítése. Ez nem kimondottan az én feladatköröm: egyrészről nincsenek meg azok a pedagógiai képességeim, amivel tömegével tudnék gyermek, serdülő vagy ifi korú fiatalokat sportolásra ösztönözni, másrészről pedig nem tudnék eleget tenni a felnőtt válogatott kapcsán vállalt kötelezettségeimnek, ha a fiatalabb korosztályoknak is napi szinten kellene edzést tartanom. Viszont nagyon fontosnak tartom, és valahol az én érdekem is, hogy legyen utánpótlás, aki megszorongatja és idővel le is váltja a mostani felnőtt válogatott tagjait. Magyar szemmel nézve elég ambiciózus válogatási elveket határoztam meg a felnőtt csapatba való kerüléshez (férfiaknak 180, nőknek 200 FIS pont átlag). Ez tudom, sok edzőnél kiverte a biztosítékot. A célom viszont egyáltalán nem az, hogy bárkit ellehetetlenítsek, hanem az, hogy a fiatalokat, és az őket felkészítő szakembereket motiváljam: ez az a cél, amiért edzeni kell nap mint nap. Meggyőződésem, hogy aki tehetséges, elszánt, szorgalmas és tényleg akarja, az ezt a szintet 18 éves korára gond nélkül eléri. Aki meg nem, az nem a válogatottba való. A válogatott egy exkluzív társaság, aminek tagja lenni érdem és elismerés. Ez minden sportágban így van, és most már itt is így lesz.

 Hogyan kerültél a szövetséghez, és milyen élményeket adott eddig neked ez a sportág?

Én valamelyest kívülállóként jövök a sísportba. Pénzügy-befektetések mesterszakon végeztem Edinburghban, és utána több mint 3 évet dolgoztam egy befektetési banknál kockázatelemzőként. Nagyon szerettem az eredeti szakmámat, de a banki világ sokáig nem bírható. Úgy éreztem eljött a váltás ideje. Ezzel egy időben öcsém, Kónya Ádám, sportkarrierjét tekintve, egy elég nagy hullámvölgybe került: nem volt se csapata, se edzője, se waxosa, semmi. Egyedül vezetett le egy versenyre 5-6 órát, pakolt ki a waxkabinba, rohant vezetőedzői ülésre, vásárolt és főzött magának, versenyek előtt másfél órát állt a waxgőzben, hogy saját magának csinálja a léceket a versenyre (sem az ácsorgás, sem a waxgőz nem tesz jót a teljesítménynek), sorolhatnám. Nem meglepő, hogy nem tudta azt a szintet hozni, amit kitűzött magának. Volt, hogy szabadságot vettem ki, és én utaztam vele. Akkor valahogy mindig jobban ment neki. Volt társaság, volt segítség, volt, aki számon kért, megdicsért, vagy éppen leszidott. Ilyen versenyek alatt vetődött fel: mi lenne, ha hivatásszerűen én lennék az edzője. Ifi korunkig együtt edzettünk és versenyeztünk. Úszással kezdtük 5-6 évesen, aztán triatlon és végül atlétika. Én hosszútávfutásban kaptam meghívót az ifi válogatott edzőtáborába, de nemzetközi tornán sosem képviselhettem Magyarországot. Pedig tehetséges voltam, és kőkeményen edzettem. De volt, aki jobb volt. Ennyi. Ezért bosszant, ha valaki heti 3-4 edzéssel válogatott akar lenni, bármilyen sportágról legyen is szó. Hogy visszakanyarodjak az előző gondolatmenethez: habár sosem voltam sífutó, én is testközelből megtapasztaltam mit jelent az állóképességi versenysport. Ádámmal az évek alatt folyamatosan beszéltünk különböző edzésmódszerekről, arról, amit ő végzett, arról, amit mások, különbségek, hasonlóságok, stb. Sokat tanultam nevelőedzőmtől, Stupián Anikótól, és Ádám korábbi edzőitől, Szabó Lászlótól és Merlin Liederertől. Mindhármójukkal tartom a kapcsolatot a mai napig és alkalmanként konzultálok velük is.

A munka mellett párhuzamosan elvégeztem a sportedzőit, és idei év áprilisa óta az én vezetésemmel készül Ádám. Elég nagy a párhuzam a pénzügy és a versenysport között. Mindkét esetben nagy hangsúly van a pontos és részletes tervezésen. Ahhoz, hogy az ember értse a részleteket, kell egy átfogó kép az egészről. Nagy a verseny, és ha feltételezzük, hogy mindenki a szabályok szerint játszik, az nyer, akinek a legjobb a hosszú távú terve, és a leghatékonyabban tud eltérni rövidtávon, az előre be nem tervezett környezeti változásokra reagálva. Mondhatni rokonszakma a kettő.

Az Ádámmal végzett felkészülés kezdete óta Lágler Kristóf (a jelenleg kétfős válogatott másik tagja) több edzésünkhöz is csatlakozott, és végül az augusztusi ramsaui edzőtáborunkba is eljött. Ekkor vetődött fel, hogy lehetnék nem csak Ádi edzője, de akár a szövetségi kapitány is, ha már úgyis mindkét válogatott versenyző felkészülését felügyelem.

Kicsi a csapat és kicsi a büdzsé, de legalább már együtt vagyunk, és nem egyedül kell mindenkinek szembenéznie minden kihívással. Nem mellesleg, az új vezetőség, mind az elnökségben, mind a szakágon belül, teljes mellszélességgel mellettünk áll. Könnyebben hiszünk magunkban, ha tudjuk, hogy ők is hisznek bennünk.

Amit eddig a sportágtól inkább szurkolói és sporttestvér szinten kaptam élményeket. Nagyon büszke voltam és vagyok az öcsémre, hogy kijutott egy olimpiára, főleg, hogy A kvótával tette azt, hogy 4 felnőtt világbajnokságon szerepelt már, és hogy sok magyar bajnoki címet szerzett. Edzői szinten is vannak azért már pozitív élmények: jó látni, hogy Ádám sokkal, nagyobb elánnal készül, mint az elmúlt 2-3 évben bármikor, hogy magabiztos, úgy érzi, élete formájában van, és alig várja a versenyszezon kezdetét. A Kristófot illetően pozitív élmény, hogy kis változtatásokkal nagy ugrást sikerült elérni a teljesítményében: eddig is keményen edzett, de most egy kis rendszerezettséget, vittünk a felkészülésébe, plusz most neki is megvan a csapathoz való tartozás érzése. Ez egy egyéni sport, de a felkészülést épeszű ember nem tudja egyedül minőségben elvégezni. Nagy öröm, hogy az augusztusi síroller magyar bajnokságon nagyon dominálva vitték el az első két helyet a srácok, ráadásul egy előre megbeszélt versenytaktikát hajtottak végre mérnöki precizitással, pedig a Kristóf bukott is.

Remélem, a pozitív élmények a versenyszezon kezdetével hétvégéről hétvégére gyarapodnak majd.  

Mi inspirál?

A fejlődés. Hiába vagy jó, ha nem vagy jobb, mint tegnap, akkor ma valamit rosszul csináltál. Ez persze egy kicsit el van túlozva a drámai hatás kedvéért, de a lényeg a folyamatos fejlődés. A fejlődéshez bátor tervezés és rengeteg munka kell. Emellett fontos a koncentráció. Kiírhatok én bármilyen edzést, a sok év tapasztalatával Ádi is és Kristóf is, megcsinálják, pipa. De a minőségi edzésnek nem az a lényege, hogy kipipáljuk, hogy megvolt. Hanem, hogy át is éljék a versenyzők; ne csak fizikálisan, de mentálisan is ott legyenek. Kell, hogy edzés előtt végiggondolják, hogy az aznapi edzésnek mi a lényege, és az hogyan épül be a heti edzéstervbe. Fontos, hogy a tréningek közben figyeljenek magukra: hogyan reagálnak az izmok, a keringés, a tüdő a terhelésre és ez mentálisan mennyire viseli meg őket. Kialakítottunk egy nagyon egyszerű pontrendszert. Minden keményebb edzés után le kell a versenyzőknek pontozni magukat 3 tényező szerint: izom, tüdő, fej. Ez egyben hasznos információ nekem, hogy lehet-e még szaggatni az istrángot, vagy vegyünk vissza, másrészt rákényszeríti a sportolót, hogy figyeljen magára, és végiggondolja részletesen, mit is csinált aznap. Ez segít a fókuszáltság megtartásában. Egy állóképességi sportba nagyon hamar bele lehet fásulni. Segít ezen egy csapat, egy edző (aki barát is) és persze ha jönnek az eredmények. Kell a jó hangulat, de persze nehéz úgy viccelődni, hogy tudod, a mai edzésen meg kell halni. Elborult elme kell hozzá, de szerencsére ez mindhármunknál megvan.

 A koronavírus járvány hogyan alakítja át a versenyidőszakot?

Pontosan még csak azt tudjuk, hogy valahogyan biztos. Nekünk úgy kellett készülnünk április óta, hogy egy teljes és rendes versenyszezont feltételezünk. Ha decemberben kiderülne, hogy elmaradnak a versenyek, az nagy baj lenne. De ha decemberben kiderül, hogy nem maradnak el, de mi úgy készültünk, hogy elmaradnak, akkor még nagyobb a baj. Ausztriában szoktak legtöbbet versenyezni a srácok, viszont jelenleg összesen két osztrák verseny van a FIS naptárban, azok is a napokban kerültek be. Állítólag még jó párat be fognak tenni, és lehet majd úgy versenyezni egész szezonban, hogy nem nagyon kell elhagyni Ausztriát, de ez még koránt sem biztos. Ha van olyan hétvége, amikor két különböző helyszínen is rendeznek versenyt a közelben, akkor mindkettőre előnevezünk, ha az egyik elmaradna, akkor megyünk a másikra. Bármi is lesz, mi készen állunk.